Szitnya-túra 2009.
2009.08.18.


Szitnya-túra 2009. 2009. augusztus 8. A tavaly sajnálatosan feledésbe merült túrát idén újult erõvel erõvl és jelentõs vérfrissítéssel sikerült tetõ alá hozni. A régebbi beszámolók és élmények alapján viszonylag sokan jelezték hogy szívesen jönnének, s így augusztus 8. kora reggelén heten vághattuk neki az útnak, hogy megmásszuk újra a Selmeci-hegység Szitnya (1009 méter)
magaslatát, és körbetekintsünk a tõle északra elterülõ régi bányászvárosban. Mivel hosszúnak ígérkezett a táv és sûrûnek a program, ezért korai indulást terveztünk. Fél négy után hatan indultunk útnak Rákoskeresztúrról és a haladós tempónak köszönhetõen hamar a Nyugati pályaudvarra érkeztünk. Szükség is volt az idõráhagyásra, mert a jegypénztárosnõ gondoskodott az indulásig tartó idõ haszontalan eltöltésérõl, ugyanis meddõ vitába keveredtünk azon, hogy hogyan is kellene érvényesítenünk az MK-tagsághoz (Magyar Kerékpárosklub) járó kerékpárszállítási kedvezményt, ha még a hivatkozási kódját sem tudjuk. Igen, azt a kódot, amit az õ belsõ ügyviteli rendszerük használ, igen... Az ekkor bekerekezõ Sunset barátunkat már figyelmezt
ettük elõre a várható és kikerülhetõ bonyodalmakra, így õ kipihentebben vághatott neki a túrának. Mi sem természetesebb, hogy ezek után kerékpárszállító-vagon sem volt a szerelvényhez csatolva, így két részre szakadva egy-egy "peront" foglaltunk el, de szerencsére csak Vácig kellett szûkölködnünk. Ott ugyanis át kellett szállnunk a kis piros BzMotra, ami az egyik kollégánk elõzetes egyeztetése és rokoni kapcsolatok bevetésének dacára (vagy épp amiatt?) egy, azaz 1 db motorkocsival várta a hét kerékpáros túrázót. Hát nem volt egyszerû. Felkucorodtunk hát az utastérbe, valahogy elrendezve a kétkerekûeket a szûk kis folyosón, de még így sem tudott átkelni rajtunk az egyébként igen kedves kalauzhölgy, így hát Nyurgusz segített neki begyüjteni a jegyeke
t az elérhetetlen helyen üldögélõ utazóközönségtõl. Drégelypalánkig eseménytelen zötykölõdéssel, energiagyüjtéssel, falatozással telt a távban kicsi, idõben hosszú út. A MÁV (...) szolgáltatásait magunk mögött hagyván némi kulacstöltés, picike fotózás és pöttömnyi szusszanás után a határ felé vettük útunkat - immár kétkeréken. A csapat vidám, beszélgetõs hangulatban hagyta maga mögött hazánk földjét a lepusztul parassapusztai határátkelõn át Felvidék felé. Egy darabon a 66-os úton mentünk, majd Ipolyságot elhagyván jó minõségû aszfaltozott mellékutakon tekertünk Palást községig. Itt a katolikus templomban éppen magyar nyelvû misét celebráltak, melynek végeztével megtekintettük belülrõl is a kitûnõ állapotban tartott szecessziós
épületet. Innen útunkat folytatván balról egy domboldal, jobbról egy kis patak irányított minket az elsõ komolyabbnak nevezhetõ mászáshoz. Másfél kilométeren 130 méter lekûzdését rövid pihenõ követte, majd nekilódultunk lefelé Dömeháza (Domaníky) irányába egy igen rossz minõségû, rázkódós úton, ahol azért emberes lendületet lehetett kapni a 12%-os lejtõnek köszönhetõen. A faluba beérvén kulacstöltés meg némi cukormentes csokoládé beszerzése után észak felé rátértünk a 66-os út széles, kerépárosoknak is bõven helyt adó szürke sávjára. Hontnémetinél folytattuk kerekezésünket északra, immár az 525-ös alsóbbrendû, erdõkkel és kavicsbányákkal tarkított mûúton. A következõ hosszabb pihenõnk már a Selmecbányai régióhoz tarto
zó Prenèov falu utáni forrásnál volt, mely a túrázók kedvelt helye, errõl tanúskodott legalábbis a legutóbbi látogatásunk óta kirakott padok és asztal, illetve a számos táplálkozás után otthagyott csomagolóanyag. Itt elidõztünk, elbeszélgettünk kicsit, felvázoltuk az elõttünk álló pár kilométert, minek hatására akinél volt felhasználta a dugi szív- vagy izomerõsítõjét (persze semmi illegálisat). Nekiveselkedtünk hát, és az elsõ balos kitérõnél nekirugaszkodtunk, hogy bevegyük Szitnyát. Hápi és Botticelli a várható izomlázzal mit sem törõdve elõretörtek, majd követte õket Nyurgusz is. Mi Petyával szelidebb tempót diktáltunk, én már tudtam jól hogy mit tartogat ez a hét kilométer. Sunset és Kranczi mögöttünk jöttek. A nyergen, ahonnan má
r látszott a célt jelentõ adótorony megálltunk fotózni, elengedtünk egy-két magáról megfeledkezett munkagépet és sofõrjét, és vártuk hogy barátaink felbukkanjanak. Közben el-elhaladt pár kerékpáros a helyi erõktõl, akkor még vidáman, ezeket pár kilométer után otthagytuk, s akkor már szomorúbb volt az ábrázatuk, meg mintha kiment volna belõlük a szín is. Mikor két társunk felbukkant a színen, nekiduráltuk magunkat a maradék távnak a torony felé. Ez érezhetõen az út keményebbik fele volt 18-20%-os emelkedõkkel, aki esetleg elfelejtett leváltani kistányérra, az itt már bizton megtette (kivéve persze Hápit, aki országútival jött, így igen kemény áttétellel nyomta le, de kitekerte). A végén szokás szerint le kellett szállnom a paciról, mert úgy emelgette az or
rát, hogy félõ volt, hogy hátrabucskázom. Fönt már vártak a sikeres befutók, a kilátóban megint beírtuk magunkat a vendégkönyvbe, végre megnéztem a felsõ szintet is, de a látvány nem nyújtott olyan teljességet, mint a kétszáz méterre tõle található sziklaoromról. Innen már ki is jelöltük a távolban azokat a látnivalókat, amiket a nap folyamán még meg szeretnénk tekinteni (annyi lett a dologból, hogy némileg közelebbrõl néztük meg végülis, de sem a selmecbányai Kálvária-dombra, sem a Svätý Antony-i templomhoz nem mentünk fel). A helyi nedûkínálatból mindenképpen megemlítésre méltó a Becherovka ízére hajazó 'Kofola' nevû termék, mely érdekes és emlékezetes kulináris élmény. Túl sokat nem idõztünk azért, mert várt ránk a vonat, a közeli megyeszékhely, meg
még több mint nyolcvan kilométer, amit lehetõség szerint két keréken kellett ledolgozni. A lefelé megálltunk a forrásnál tölteni, ami nem volt valami felhasználóbarát, mert ügyességi játékkal kötötték egybe a használatát, némi türelem kellett volna hozzá, aminek nem voltunk bõvében. A további ereszkedés ahogy vártuk gyors és velõs volt, lehetett száguldani rendesen. Miután mindenki épen és egészségesen megérkezett, kezdetnek megcéloztuk az 585 méteren fekvõ Selmecbányát, melyhez szép hosszú egyenletesen elosztott emelkedõn vezetett az út, de persze már mindenki arra gondolt, hogy milyen jó is lesz ez visszafelé. A szembejövõ biciklistáknak- mint azt szoktuk- lelkesen csengettünk, meg hejehujáztunk. Voltak akik kicsit meglepõdtek, de mosolyogva viszonozták
a gesztust. A fõútról letérve bementünk a városba, majd meglátván hogy a Kálvária-dombhoz milyen emelkedõn kellene még felmászni ezek után, inkább a belváros felé fordultunk - és megmásztuk a párját. Maga a belváros (vagy talán óváros?) nagyon kellemes állapotban találtatott, látszott rajta, hogy az egykor ezüstbányáiról híres város fõ bevételi forrását jelenleg a turizmus képezi. Egy láthatóan kapatos külföldi párocska még minõségi energiaitalt (brandy) is megpróbált rámsózni, de nem éltem vele. Mikor kérdésére elárultam neki hogy magyar vagyok, elkezdte énekelni a "Csillagok, csillagok, mondjátok el nekem..." refrénû- a jelek szerint- világslágert. Emlékezetes epizód. A kis kockaköves utakon felzötyögtünk a bányászmúzeumhoz, ahonnan a valószínûleg páratlan
panorámát a környezõ buja bokrok és fák teljesen elfödték. Eztán fotózás, a város tövében gyors üdítõfogyasztás a helyi büfébõl, a szlovák-magyar-angol-német nyelv erõteljes fúzionálásától övezve. Dobre! Irány haza. A lejtõ, a fáradtság különösebb gondolkodás nélküli hajrázásba torkollt, negyvenes tempóval lánctalpazás, elgázolt vaddisznó átugratása, szélárnyék keresés és hajkurászás jellemezte az utat a 66-os fõútig. Innen már szét-szétszakadozott a csapat, egyhangúvá vált a tekerés a tûzõ napon, a nyolc-tíz kilométerenként felbukkanó falucskákkal, árnyékban történõ bevárásokkal. Némi frissítõként hatott egy benzinkútnál elfogyasztott kalóriabomba üdítõ, meg nem sokkal késõbb felbukkanó két görkoris leány (meg egy fiú, de az ne
m érdekes) pom-pom lánynak is beillõ ruciban. Megkapták az õket megilletõ csengõorkánt õk is. Átkelvén a Morotván már hazai tájakon, de még szlovák mobilhálózatban beugrottunk a helyi kamionospihenõbe egy kis energiapótlásért, míg csapatunk többi tagja, kiknek már a megállás okozott volna fizikai fájdalmat, folytatták útjukat Nagyoroszi felé. A községbe beérve lesújtó hír fogadott, ugyanis az éttermet ilyen-olyan okok miatt bezárták, így az útiterv részét képezõ közös pizzázás, amire már uszkve nyolc órája gyúrt a csapat minden tagja, dugába dõlni látszott. A legközelebbi éttermet Rétságon, illetve Bánkon ajánlották, de az elcsigázott és éhes csapatot nem tudta lázbahozni még egy kis dombos-völgyes tekerés a kettes úton. Így egyelõre maradt a he
lyi kis lakókocsis fagyizó, ami telitalálatnak bizonyult, ugyanis a eladóhölgy nagyon készségesnek bizonyult, s bár pizzát süttetni nem tudott nekünk (bár becsületére legyen mondva megpróbálta), a bánki pizzéria majdnem jó telefonszámát azért megszerezte (nem egészen így volt, de azt hosszú lenne leírni hogy volt, és különben is érdektelen). Áttekertünk hát a Nagyoroszi vasútállomásra és számolgattuk, hogy vajon mikorra és egyáltalán megérkezik-e a vonat indulásáig a táplálék, melynek most már mindenki égetõ szükségét látta. Mert szendvicsekkel és mûzliszeletekkel még elvan az ember egy darabig, de efféle fizikai megpróbáltatásoknál már azért elkel a meleg étel. A pizza befutott, bõséges volt és finom, a vonat is befutott, piros volt és büdös. Négyen felszálltak (Hápi, Ny
urgusz, Sunset és Kranczi), hárman maradtunk, Botticelli, Petya és jómagam. Búcsút intettünk egymásnak, bekapcsoltunk minden létezõ fénykeltõ eszközt, felcsatoltuk az összes nálunk található fényvisszaverõ jóságot és fél kilenc felé nekivágtunk hát a kettes út szürkületi zónájának. Megkezdtük a hullámvasutazást, mászás tízzel, száguldás hatvannal felváltva. Rétságra beérve már koromsötét volt, a helyi lakosság valami lagzilajcsi zene után ténfergett hazafelé nagy számban, össze-vissza az úton, mint rendesen. Az egyik erdõs szakaszon még egy baleset friss maradványait is láthattuk, egy terepjáró épp megpróbált kihúzni az útra egy felbukfencezett kocsit - biztos ott jobb helyen van... A látványtól kicsit eltûnõdve folytattuk útunkat az éjszakába, a gyorsforgalmin. Vácra elég hamar beértünk, ha benézünk akkor a pályaudvarra, akkor a többiekkel is találkozhattunk volna, hisz a kis piros nem egy gyalogkakukk. A város határában a benzinkútnál vettünk jeges teát, megintcsak rácsodálkoztak a három furcsa szerzetre, pedig lassan jobb lesz ha hozzászoknak az ilyen éjszakai kirándulókra, hisz más is könnyûszerrel rákaphat az ízére, ha egyszer belekóstol. Haladós 25-28-as tempót diktáltunk, különösebb esemény nem történt már, mindhárman szerettünk volna túl lenni a hazaúton, mondhatni lecsavartuk a maradékot. Fél tizenkettõre már otthon is voltam, jó kis egész napos program lett, ajánlom mindenkinek! Táv: 245 km, szint 2168 méter. Képek: http://kep.tar.hu/hapi/50649006#2 http://www.kep.tar.hu/cseya/50648965#2