Lemaradás 100 - 2. rész
2006.05.23.


...
Szekérúton száguldottunk lefelé. Egy helyen Hozé és Máté álltak az út szélén, defekt. Mi is megálltunk pár percre, mert a tárcsafék ekkor már izzott. A lejtőn jól megeresztve helyenként 40 felett is mentünk, (majd utolérnek) de a végén egy elágazásnál több lehetséges út közül kellett választani. Jópár gyalogos is tanakodott, hogy melyik irányt válasszák. Elindultunk jobbra, majd megálltunk.
Be akartuk várni Hozét és Mátét. Nem tudtuk, hogy odatalálnak-e, ezért Ninja visszament eléjük. Pár perc elteltével jöttek is vissza, sőt, egy kedves ismerős, Pite is megérkezett. Egy órával később indult, mint mi, de utolért minket. Dante ekkor már nyugodt volt, hogy jó tempóban fogunk haladni. Valahogy bennünk nem bízott annyira, mint Pitében. Joggal :).
Török-rét, a harmadik ellenőrzőpont után még mindig enyhén lefelé haladtunk, majd egy éles jobbos kanyarral újabb meredek lejtő következett. Ennek a közepénél estünk egyet a tandemmel. (Igen, az spd-m kioldott még esés közben is.) Én gyorsan felpattantam, Charon egy ideig még feküdt a földön és tekert a levegőben, mint valami hátára fordított cserebogár. Szerencse, hogy a Főorvos Úr id
őben meg tudott állni, és nem tekert vagy repült át rajtunk. Innen már csak pár száz méterre volt Kosd. Emlékeztem, hogy tavaly errefelé nem találtuk meg a Rád felé vezető utat, illetve nem azt találtuk meg, amelyiket kellett volna. (Ennek eredménye egy defekt lett az erdő közepén egy seregnyi szúnyoggal "összezárva") Biztos ami biztos, most a falu másik felén próbálkoztunk. Ismét találkoztunk pár tévelygő gyalogossal, akik szintén a kijelölt utat követték. Mi nem nagyon akartunk a térképpel vacakolni. Az irányt tudtuk, az út, amin haladtunk épp jófelé haladt. (Az, hogy emelkedett, fel sem tűnt? ;-) ? Charon) Egy szőlős-gyümölcsös kertben megnéztük, hogy van-e járható út Rád irányába. Volt. Hogy a túlsó felén lesz-e kapu, vagy kerítést kell majd
mászni, nem zavart senkit.
Megszabadultunk a hosszú nadrágoktól, mert rettentő meleg lett. Időközben betájoltuk térkép alapján is, hogy merre vagyunk. Az erdő, amiben az előző évben kóvályogtunk, tőlünk jobbra volt, a gyümölcsösben levő út, pedig az előző évben felfedezettel pont párhuzamos, így erős tempót diktálva végigszáguldottunk rajta. Ahogy haladtunk a falu felé, a domboldalban megláttuk a gyalogosokat: újabb jel, hogy valóban jó irányba haladunk.
Rádon nagyon gyorsan keresztülhaladtunk, kis csapatunk innentől egészen jól együtt haladt. Charon emlékezett végig az útra. Enyhe lejtők és emelkedők váltakoznak Veresegyházig, ez az első 50 km-es szakasz legkönnyebb része, amin nagyon jó tempót lehet menni. R
ád határától alig öt percre, a Bárányos-oldalban levő ellenőrzőpont már az előző évben is a kedvencem volt. Alig vártam, hogy odaérjünk Berta kutyához, a hatalmas és barátságos berni pásztorhoz. A zöld autóból ugyanaz a kedves srác osztotta a mandarint, akivel a múlt évben is jót beszélgettünk. Természetesen ő is megcsodálta a tandemet. Mondta, hogy telefonon értesítették, hogy "egy őrült tandemes páros" is nekivágott a 100 km-nek. Lefotózott minket, és mondta, hogy ő nekünk drukkol. Szerinte ugyanis nagy teljesítmény ezt bringával végigcsinálni (főleg a Naszály miatt), tandemmel viszont még nehezebb lehet. Éppen dél volt, mi pedig harangszóra indultunk is tovább.
Egy szépen karbantartott, kiépített partú patak mentén zötykölődve, de m
égis viszonylag gyorsan haladtunk tovább. Ehhez képest a Naszályra feljutás egy örökkévalóságnak tűnt. Itt ámultam csak igazán, hogy minden száraz. A korábbi TT-s emlékeimben ez a szakasz pocsolyák tömkelegeként derengett. A lehető legjobb időt fogtuk ki a TT-re,-állapítottam meg magamban elégedetten. (Itt lett volna szükség a harmadik garnitúra külső gumira: semislickre ? Charon) A Burgundia-völgynél meglepetésünkre az idei évben nem kaptunk semmit, pedig tavaly finom üdítőt és ásványvizet kínáltak. Pecsételés után igyekeztünk tovább. Egy ideig a szántóföld mellett haladtunk, majd az erdőbe kanyarodott az út. A lassan, alattomosan emelkedő szekérúton a lomha tandem ismét lemaradt a többi bringától, (persze, mert kezdtem fáradni és gyakorlat
ilag Te vittél. ? Charon)
de a többiek bevártak minket a dombtetőn. Egy hosszú, enyhe lejtő következett, csak úgy húztuk magunk után a porfelhőt, mint a motorosok szokták, majd egy rövid aszfaltos emelkedő után a faluba (Vácrátót) beérve teljesen emlékezetből tájékozódva száguldottunk végig a falun. Gyorsan haladtunk, egy csoportban. A vácrátóti ellenőrzőpontnál tavaly csokit kaptunk, idén csokikrémmel töltött ostyát. A lány és a srác csodálták a tandemet. A lány mondta is, hogy fura lehet, hogy hátul nem lehet kormányozni, meg ilyesmi. Végre valaki, aki nem azt mondja, hogy a hátsónak könnyű, mert neki nem kell tekerni. (A tévhitek eloszlatása végett halkan megjegyezném, hogy ott igenis kell tekerni.) (Magyarul a hátsó embert kazánfűt&
#337;nek, angolul strokernek hívják nem véletlenül. Neki "csak" az a dolga, hogy tekerjen. ? Charon)

A kertek alatt haladva igazi homoktenger következett. Máté ezen a szakaszon egészen sokáig velünk haladt, így végre tudtam vele is beszélgetni. A túra ezen részén picit trükkös az út, egy idő után ugyanis elfogy! A lelkes és leleményes teljesítménytúrázónak egy ideig egy szántóföldön kell haladnia, mire újra rátalál a jelre, a fákat ugyanis nemes egyszerűséggel kivágták pár éve az agrárcsemeték. Őrbottyánba beérve gyorsan megkerestük a vasútállomást. Szerencsére egy év alatt nem felejtettük el teljesen itt sem, hogy merre is kell menni. Egy helyen viszont kicsit félretájékoztattuk a csapatot, én ugyanis csak annyira emlékeztem, hogy egy füves úton, fák között van a
z ellenőrzőpont. Szerencsére nem tévedtünk el, bár ha rajtam múlott volna?;) (Ezért van csak nálam kormány ;-) ? Charon) Hamar megtaláltuk azért az ellenőrzőpontot, és 13:55-kor begyűjtöttük a 7. pecsétet is.
Innentől már mindketten ugyanúgy emlékeztünk az útra. Charonnal pár perccel a többiek előtt értünk a veresegyházi vasútállomásra. 14:10 volt. Végre egy kicsit hosszabb pihenő. Zsíroskenyér, hagyma, savanyúság és üdítő. Isteni finom volt. Bár szerintem akkor és ott gyakorlatilag bármit megettem volna. Mondjuk ez nem is meglepő annak ismeretében, hogy összesen pár darab csokit eszegettünk a reggeli óta. (Megjegyezném, hogy ugyanakkor eszem ágában nem volt felfalni a TT szervezők teljes kajakészletét. Dante ennek ellené
re odajött hozzám és megkérdezte, hogy mennyit ettem. Majd kifejtette, hogy ha túl sokat eszek, nem tudok majd tekerni rendesen.) (Csak finom célzást tettem rá, hogy ne csapjunk nagy lakomát? - Dante) Tehát pihenő után folytattuk utunkat.
Innentől kezdve Pite vezette a társaságot, lévén ő gödöllői és ismeri a környéket. Aszfalton másztunk fel Szadára, majd megkerestük a kisbolt előtti ellenőrzőhelyet. 14:46 volt, amikor begyűjtöttük ezt a pecsétet. Kevéske lejtőt követően a falu másik részén elindultunk felfelé egy meredek emelkedőn. A Naszályhoz képest ez már felüdülés volt. Soha nem voltam még a Margitán, és meglepő volt, hogy mennyire könnyen és hamar feljutottunk. A csúcson ellenőzőpont és csoki várt mi
nket.
Ezt követően élménybringázás következett (ahogy Dante mondta). Lejtőn, majd szintben haladás. Olyan gyorsan haladtunk, hogy nem is emlékszem túl sok részletre erről a szakaszról. Babatpuszta ismerős volt a Téli Margita gyalogos TT-ről a lovardával és az Istállókastéllyal. Végre tudtuk mi is, hogy merre járunk, nem csak Dante és Pite. A Pap Miska kútnál megint mandarint kaptunk, energiaforrásként pedig húsvéti csokitojást adtak.
Ezt követően kezdett ismét érdekessé válni az út. Pite javaslatára egy egyszerűbb útvonalon haladtunk tovább. Az egyszerű út nagyon hamar bringatolássá vált, majd a "lejtők" következtek. Tény, hogy lejtőnek is tekinthető szakaszok voltak ezek, csak nem éppen abból az irányból, amerről mi érk
eztünk. Vagyis másztunk fölfelé és fölfelé és fölfelé. Hosszú útnak tűnt. És körülbelül itt veszítettem el végleg a tájékozódóképességemet. A sok mászást valóban lejtő követte, bár ez jóval rövidebbnek tűnt, mint az előző szenvedős ösvények. Valahogy megint oda jutottunk ki Gödöllő határába, ahol már a téli gyalogos túrán is jártunk. Máriabesnyőig egy számomra teljesen ismeretlen, dimbes-dombos úton jutottunk el. A pecsét begyűjtésekor már számolgattam, hogy hány ellenőrzőpont van még vissza.
Gödöllő Palotakert, 16:30. Gyanítom, hogy Pite nem a legegyszerűbb úton vezetett minket idáig, de a fő, hogy megérkeztünk. (Ja, végülis 25 felett cikáztunk a parkban, amit egyébként ismerek, úgy, hogy fogalmam nem volt, hog
y merre haladunk. ? Charon) (mindezt csak azért, hogy Pite city-cross iránti vágyait kielégíthessük mindenféle padkázással, lépcsőzéssel... ? Dante)
Dante már mondogatta, hogy ne álljunk sokáig, de a gulyáslevesnek nem tudtunk ellenállni, így rövid alkudozás után kaptunk tíz percet hamizni. A nap egyik legjobb része volt. Na nem a kaja miatt, hanem azért mert egy rövid időre teljesen együtt volt a társaság. Ültünk, ettünk, beszélgettünk, és terveztük, hogy hogyan tovább. (Dante nem evett velünk, heveny vegarohama volt éppen, ezért ő készítette a csoportképeket. Köszönet érte!). A kialkudott időhöz képest két perccel később, de rendületlen lelkesedéssel indultunk tovább.
Ismét Pite vezette a csapatot. A Bolnokára kicsit más irányból érkeztünk, mint kellett
volna, így egy hatalmas csapat teljesítménytúrázó gyereket kellett kerülgetnünk. Gondolom ők is boldogok voltak, hogy ugrálhattak féle miattunk. Az ellenőrzőhelyen egy egész csapat fiatal volt, nem a megszokott egy-két ember. Dantéék megkérdezték, hogy más bringás járt-e már ott. A válasz igen volt. Dante és Pite vérszemet kaptak és versenyre készültek. Innentől nem volt megállás. Utol akarták érni a bringást, így eszeveszett tempót diktáltak. Az iskolásokkal már másodjára találkoztunk, megint ugrálhattak félre. Isaszeg határáig ismertük az utat: kb. szintben halad végig, egyszerű szekérút, helyenként erdei singletrack, úgyhogy tényleg jól lehet haladni rajta. (Persze csak akkor, ha az embernek szerencséje van, és sem lovakat, sem a lovak által termelt "útdíszeket
" nem kell lerülgetnie.) Dante, Pite és Hozé erőnlétüknek megfelelően valamennyivel előttünk jártak. Isaszeg határában rövid ideig tanakodtunk, hogy merre tovább, aztán a pataknál átmentünk a híd alatt, és az út túloldalán ott voltak a többiek. Dante tipikus pózban görnyedt a hátsó kereke fölé: defektet kapott. Ennek ő bizonyára nem örült túlzottan, mi viszont szerencsés dolognak tartottuk, mert így legalább ismét együtt mentünk tovább. (Pedig már éppen "Soha nem kaptok el élve!" érzésem kezdett lenni. ? Dante) A Honvédsírokhoz felfelé már egészen be voltunk lassulva, de megúsztuk tolás nélkül. Barninak ekkorra már totál kész volt a háta, tolta mellettünk. Nos nem voltunk gyorsabbak nála. Az ellenőrzőponttól, ahol ismét húsvéti csokitojást kaptunk, is
mét együtt indultunk tovább. Barni és Ninja kicsit később követték a társaságot. Kis felfelé haladás után végre lejtő jött. Dante és Pite elhatározták, hogy megfogják a magányos bringást, így elsprinteltek. A lejtőn Hozé defektet kapott, így ő és Máté megálltak, igaz csak pár percre, mert a bűnös üvegszilánk ott állt ki a kerékből árulkodón. Rekordidő alatti belsőcsere és már utol is értek. Charon nem tudta merre tovább. Próbáltuk hívni Dantét és Pitét, de nem vették fel a telefont. Pár perc után úgy döntöttünk, hogy követjük a piros jelet. Nagy lejtő következett, majd kisebb lejtők és a kertek között kacskaringózó földutakon azon töprengtem, hogy minek kell itt ennyit menni lefelé, mikor a Bajtemetéshez megint mászni kell. Hamarosan beértü
nk egy csodaszép fenyőerdőbe, ami bőven kárpótolt azért, hogy "feleslegesen" lejöttünk. A fenyőerdőből kiérve a kaszáló szélén balra tartottunk, rövid és enyhe emelkedő után az emlékezetes villanypásztor mellett vezető lejtő jött, és pár perc múlva már ott voltunk a Bajtemetés lábánál. Innentől a tandemmel lassan, de biztosan követtük a többieket. Állítólag ők is belassultak és fáradtak voltak, bár ez nekem akkor nem nagyon tűnt fel. Felfelé próbáltam visszaemlékezni, hogy milyen is ez az aszfaltos emelkedő, meg mennyi van még hátra. A végefelé már csak azt mondtam a lábamnak, hogy milyen ritmusban kell tekerni: bal-jobb, bal-jobb, bal-jobb? Végre ott volt az utolsó pecsétosztó hely, egy kocsi és egy halom mandarin. 18:49-re
értünk fel. Itt már mindenki be volt sózva, nem sokat álltunk, gyakorlatilag egyből mentünk tovább, hiszen csak a Milleniumi Emlékparkig kellett eljutni valahogy. Onnan hosszú lejtő következett, majd a lejtő végén balra ott volt a Szemere Pál Általános Iskola, a cél.
Alig tudtam elhinni. Megérkeztünk. Világos volt még, 19:00. Dante és Pite már ott voltak. (Az volt a vicc, hogy bár Pite rámvert jó egy percet, mégis nekem lett kevesebb az időm 1 perccel, 18:35... ? Dante) Megkaptuk a kitűzőt, az oklevelet, ettünk, ittunk, beszélgettünk. Az egyik szervező próbált velem beszélgetni, meg kérdezett a tandemről, de nem sikerült túl értelmesen válaszolnom. Nagyon fáradt voltam. De teljesítettük. Nagyon jó társasággal, nagyon jó hangulatban. A sikeres TT-hez persze szükség volt arra, hogy Dante hajtsa a csapatot, meg Pite átvegye a vezetést Veresegyháztól. (Bár még most is meggyőződésem, hogy ő az útvonalat úgy választotta meg, hogy fogalmunk se legyen, hogy merre járunk és minél több mászás legyen benne?) Jó volt Mátéval és Hozéval túrázni és beszélgetni, mint mindigJ. Barninak és Ninjának is köszönet a jó társaságért. (Ninjának még tartozok annyival, hogy elmondjam, mennyire ámulok, hogy milyen jól teker.) Rövid pihenő után elindultunk hazafelé. Még pár kilométer meglepően jó tempóban frissen, és otthon voltunk.

Remélem, mindenki aki ott volt élvezte a túrát, és nem bánta meg, hogy eljött. Eme kis írás célja pedig az, hogy aki nem volt még ezen vagy hasonló jellegű túrán, kedvet kapjon a teljesítménytúrázáshoz.