Lemaradás 100 - 1. rész
2006.05.12.


- Nem fázol? - hallottam anyu hangját. Ekkor döbbentem rá, hogy a kérdés nekem szól és valószínűleg nem először hangzik el. Már hogyne fáznék ? gondoltam ? de egy ilyen gyönyörű reggelen nem ez jár az ember eszében.
- Nem. ? válaszoltam. - Picit hűvös van, de nem fázok.
Mosolyogtam. Eltelt egy év, és ismét itt állunk Verőcén. Szikrázóan süt a nap, felhőnek nyoma
sincs az égen, ugyanakkor a tavaszi reggelek oly jellegzetes csípőssége miatt tiszta libabőrös voltam. Dante is fázott valószínűleg, mert a sapkáját végig a fején tartotta, mint a profik verseny előtt. Életem Párja, Charon nyúlhoz méltó ugrásokkal egy közeli bokrot támadott le. Hogy a hideg késztette-e erre, vagy a reggel elfogyasztott közel fél liter tea, ki tudja?
Leszedtük a bringákat a kocsiról. A két fiatalember nekilátott mindent leellenőrizni, amíg a komolyabb szerszámok a közelben vannak. Sajnos én ezekhez nem nagyon értek, mert Charon mindig mellettem van bringázásnál. Így a motiváció is hiányzik, hogy ellessek valamit, hogy kedvenc Ubulomat (hű csőcsacsim) én tarthassam rendben. Pár perc múlva átsétáltunk a vasútállomáshoz, kifizettük
a nevezési díjat, kitöltöttük az azonosító papírokat, és vártuk a többieket, akik vonattal érkeztek.
Mi már tudtuk mi vár ránk aznap: bringacipelés, defekt, sár, sár és sár. Már amennyire a tavalyi Lemaradás 100 teljesítménytúra első 50 kilométeres szakaszán megtapasztalhattuk. És mindezek ellenére ismét készültünk, hogy nekivágunk, immár a teljes távnak. Hogy miért? Mert ez a TT az előző év egyik legnagyobb élménye volt számomra.
Lassan múltak a percek, aztán egyszercsak megérkezett a vonat, és vele együtt egy nagy csapat bringás. A kis falu nyugalmát egy pillanat alatt vidám zsibongás váltotta fel. Miközben várakoztunk, egyre többen jöttek megnézni a tandemet. Ritka látvány. Sőt, az egyik szervező meg is jegyezte, hogy kár, hogy nem láthatja majd, hogya
n boldogulunk vele a Naszályon. Ha jól emlékszem, leginkább abbéli sajnálkozását fejezte ki, hogy nem lehet jelen, mikor néhányat esünk lefelé a köves-kanyargós úton. Na de egy ilyen apróság nem veszi el az ember lányának kedvét. Elköszöntünk anyutól, aki azért jött tulajdonképpen, hogy az autót hazaszállítsa. Ugyan ahhoz elég őrültek vagyunk, hogy tandemmel nekivágjunk egy TT-nek, de ahhoz nem, hogy egy ilyen hosszú túrát követően még vissza is jöjjünk az autóért.
Kicsiny csapatunk lassacskán útrakész volt, így 7 óra 50 perckor a tandem vezetésével elhagytuk az állomást, majd a faluból enyhe emelkedőn a Fenyves-hegy irányába tekertünk. Erre a szakaszra meglepően jól emlékeztem, bár valahogy egy év távlatából kissé rövidebbnek gondoltam a felfelé mászást. Hiába, a
z idő mindent megszépít. Egy helyen megálltunk, mert Charonnak melege volt, túlöltözött. (Nekem is, de a világ minden kincséért nem vettem volna le a termomezt és a kamáslit, mert Dante azt mondta, az a legnagyobb hibám, hogy sokszor állok meg apróságok miatt. Így én főttem tovább a ruháimban az első pecsétig.) A többiek mentek tovább és az első ellenőrzőpontnál mi is csak a pecsételés idejére álltunk meg. Innentől már helyenként lefelé is tolni kellett a bringákat, bár voltak akik mindenhol nyeregben maradtak. (Ez még nekem is sikerült ? Dante).
A Fenyves-hegy tetején eszméltem rá, hogy miért nem szerettem annyira ezt a szakaszt az előző alkalommal. A ragacsos sár. De ha jól belegondolok, a tavalyi TT-n sokkal-sokkal több sár volt
már itt is. Ettől a megállapítástól kissé optimistább lettem, mivel felvillant egy reménysugár, hogy talán az új spd-s cipőm nem ragad majd elmozdíthatatlanul a sárba a Naszályra fölfelé.
A hegytetőről lefelé egyszerre csúszós és ragacsosan saras lejtőn vitt utunk. Kezdtem gyakorolni a visítozást, hogy "lassabban", meg "féééék". (A tandem hátsó ülésén ugyanis minden sokkal félelmetesebbnek tűnik, mint amilyen valójában.) Egy forgalmas aszfaltos úton (kettes főút) leszáguldottunk Katalinpusztáig, ahol az előző évben elég sok időt töltöttünk bringamosással és defektjavítással. Na meg persze fagyizással. :)
Naszály. Értelemszerűen fölfelé. Hogy ki mennyire tekert, nem tudom, de Dante és Ninja jóval előttünk jártak. Ahogy
haladtunk felfelé, megérkeztünk ahhoz a részhez, ahol előző évben már a gyalogosok is szenvedtek és bokáig-féllábszárig süllyedtek a sárba. Most jobbnak tűnt az út, lábnyomokat nem is láttunk a Dante bringájához társítható guminyom közelében. Igaz, áldás volt bőven most is, nem sajnálták tőlünk, viszont most valahogy lehetett haladni. Na jó, én könnyen beszélek, mert itt Charon cipelte a járgányt, de mindenki viszonylag rövid időn belül feljutott a szintútig.
Ja igen. Majdnem elfelejtettem, hogy azért egy kis patak most is folydogált lefelé ezen a szakaszon. Sőt, mintha a történelemnek mindenképp ismételnie kellene önmagát, a patakmederben ismét megtelt a cipőm agyagos sárral. (...és az Eggbeater tényleg sártűrő! ;-) ? Dante)
>
Ekkor megint azon kezdtem töprengeni, hogy vajon az előző év tapasztalatai után miért is akartam én ezt még egyszer végigcsinálni, sőt, dupla annyit. A társaság hangulatán sokat dobott ez a szakasz, Charon és én felváltva dalolgattuk a "két kicsi kecske baktat a hegyre" kezdetű nótát, aminek a folytatását sajnos mi sem ismerjük. Széles szervízúton felváltva tekertünk és gyalogoltunk a terepviszonyoktól, vagyis a sár mennyiségétől és az út állapotától függően. (Ez volt az a rész, ahonnan tavaly visszamentünk Katalinpusztára defektet javítani.) Innentől nem igazán emlékeztem, hogy merre kell menni, de Életem Párjának sem derengett.
Térkép elő, pár perc után már haladtunk tovább. Lefele. Én ugyan folyamatosan aggodalmaskodtam, hogy a Nas
zály tulajdonképpen egy hegy, és arra felfele szokás haladni, de aztán belenyugodtam, hogy "maximum majd visszamászunk". A jelzést egy kereszteződésben szerencsésen elvesztették az előttünk haladók, így időnként sárga híg agyagos átfolyásokat kereszteztünk, amiből bőven ragadt ránk is meg a bringákra is. Végre felfele, a hegyoldalban kanyargott tovább egy singletrack, ami kissé ferde volt, nedves faágakkal és kövekkel tarkítva, ezáltal segítve elő a bringások technikai tudásának fejlesztését. A kölcsönkapott sárgumi, ami miatt eddig nem sok sár zavarta a kerekek forgását, most életveszélyesnek bizonyult, olyannyira csúszott. Barninak egy helyen még a lánc is beugrott a küllőkhöz, aminek kiszedését hosszú percekig tartó ráncigálás oldotta csak meg. Ahogy k
evesebb volt a sár, észrevettük a természet szépségeit. Az egész erdőt gyönyörű lila-fehér virágszőnyeg borította, és a tavaszi virágok illata fűszerezte a levegőt. Csönd volt. Ahogy haladtunk felfelé (sajnos a többiek jóval előttünk jártak egy darabig, a tandem ugyanis picit lomha fölfelé) az egész hegy tele volt virágokkal. Hamarosan megérkeztünk a Nagy-Szál Erdő ellenőrzőhelyhez. (Dante itt üzenetet hagyott a szervezőknél Pite részére, aki egy órával később indult utánunk, és várhatóan rövid időn belül utolér.)
Az egész túra talán legnehezebb része következett. A fiúk gyakorolhatták a súlyzózást, ugyanis jópár sziklán, az úton keresztben fekvő, gyökerestől kifordult fákon kellett átemelgetni a bringákat. Szegény
Charon :( . Ez volt az a szakasza a túrának, amit ? amint előző évben megfogadtam ? soha többet nem akartam végigcsinálni. És mégis valahogy azt vettem észre, hogy ott gyalogolok a többiek után. A gyalogosok egy része itt kezdett utolérni minket. Páran tettek is néhány pejoratív megjegyzést a bringák miatt. A sziklák után, mikor már azt hittük, hogy végre tekerhető rész jön, elfogyott az út. Balra nézve, egy jó meredek szakasz tetején megláttuk a jelet. Oda fel? Szerencsére ez nem volt túl hosszú. (Nem-e? Kiköptem a tüdőmet, olyan meredeken kellett felcipelni a tandemet. Fék behúz, lép egyet, bringa felrángat, és elölről az egész. Pulzus az egekben. - Charon) Ahogy felértünk kiderült, hogy a virágtenger közepén egy szép kis erdei ösvény vezet tovább. Pár
percig az összetömörödött sarat próbáltuk takarítani a cipők talpáról, hogy tovább tudjunk haladni a bringákkal. Az spd tökéletes megtisztítására a "patkolás" módszere bizonyult a leghatékonyabbnak. Újult erővel nyeregbe pattantunk és irány a csúcs. Igen ám, de oda megint csak meredeken felfele kellett menni, gyorsan elfogytak a fokozatok, így a tekerés rövid időn belül tolássá változott. Ezen a kis szakaszon végre átengedte Charon a tandemet nekem, és én boldogan toltam a csőcsacsit a tetőig hátralevő métereken. A kilátó lábánál csak egy pecsételés (10 óra 40 perc) és egy csoki erejéig álltunk csak meg.
Azt hittem többet tudunk majd pihenni, de Dante, a "hajcsár" gyorsan továbbterelt minket. Egyébként ez volt az a hely, ahol rég látott ismerőssel ta
lálkoztunk: egy sráccal, akit egy jópár hónappal korábban egy másik TT-n már láttunk. Amint mondta, mi lelkesítettük föl akkor annyira, hogy az országútija mellé vett egy montit és bevállalta ezt a TT-t. A Naszálytól kezdve a TT végéig időnként újra és újra találkoztunk vele.
Innentől lejtő következett. Igazi össztelósnak való technikás lejtő. Úgy döntöttem, inkább futok lefelé a többiek után, ugyanis a nagyon köves (voltak kövek? :-D ? Dante) szakaszokon rengeteg ütést lehet begyűjteni a tandem hátsó ülésén. Barnival beszélgettem kicsit lefelé. Említettem neki, hogy irigylek mindenkit, aki itt lazán lemegy. Nekem ez a rész még túl technikásnak tűnt. (nekem is "fura" volt az 1.7-es sárgumival... ? Dante) Máté, Hozé és Ninja valahol jóval előttünk jártak. Ahol utolértük őket, gyönyörű kilátás nyílt a hegyoromról a környékre. Az embernek olyan "a világ tetején vagyok" érzése támadt. Pár perc pihenőt kaptunk a csapat könyörtelen vezetőjétől, így volt idő pár fotót is készíteni.


***