A két Nagy…
2010.08.02.
Hápi


Ülök a TV elõtt, lassan éjfélt üt az óra, kezemben némi tápanyag, mely az elvesztegetett kalóriákat igyekszik pótolni, miközben lábaim az asztalon pihentetem. Nézem, nézném a Tour mai szakaszának összefoglalóját, de gondolataim valahol még a magyar pusztán csavarognak.
Csak mennek a fiúk… s ma mentünk mi is egy kicsit.
Végeláthatatlan aszfaltcsík, mely leküzdéséhez talán 26-os kerekem örök körforgása is kevés lenne. Melyre szem ellát csak a végeláthatatlan füves puszta. Balra tekintve távolban a horizonton -talán délibábként jelennek meg- haloványan a hegyek, melyek a magamfajtát éltetik. A hajnali napsugarak éltetõ frissességén a tûzõ nap forrósága lesz úrrá, s egyre lankadó jókedvünket egy-egy röpke gondolat, egy rövidke pihenõ és
néha a kulacsból kiszabaduló hûsítõ cseppek bõrre cseppenése rázza fel. A napszemüveg mögül a szem néha csak egy-egy fán, elhagyatott istállón, s a nagyritkán felbukkanó gémeskúton akad meg. Hébe-hóba egy-egy ragadozó madár körözése jelzi, itt is van élet. Elsuhanó autók menekülõre fogva tûnek el a horizonton a napsugarak égetõ forrósága elõl, miközben mi rendületlenül tekerünk célunk felé. Néha egy madárles készteti megállásra a bádogdobozban utazókat, kik
kiugranak, felszaladnak a néhány létrafokon, majd egy röpke pillantás után gyorsan vissza a hûtött dobozba, és már suhannak is tova.
Lassan a 200. km-t tapossuk és nincs itt semmi. Vagy igen? Hazánk elsõ, és legnagyobb nemzeti parkjában járunk, melyet a 33-as fõút szel ketté. Tiszafüred és Debrecen között bõ hetven kilométeren csak egy település, Hortobágy rázza fel az utazót a hosszú egyenes szakaszok, és az egy kézen megszámlálható kanyarok sokasága mellett. Itt nincs mese, menni kell…
A 3. „x” elõtt pontos
an egy évvel a köszöntõk hada között egy telefonhívásra kaptam fel fejemet. Sünci érdeklõdött, lenne-e kedvem egy laza túrához. Történt ugyan is, hogy az Underworld kupán fogadott, talán életébe elõször és utoljára. Vesztett. Így némi dobozos folyékony kenyérrel zsákjában, a 2010. évi Tour 5. etapjának idején a TV helyett a Hortobágyon izzadtunk és bringáztunk nem is keveset.
Hajnali egy óra elõtt gyengén pislákoló kerékpáros lámpa fénye töri meg a közvilágítás és az élõ Kucorgó tér unalmát. Zsokéja napszemüvegben, enyhén álmosan de mosolyogva fogad. Egy kézfogás, és az éjjelnappaliban az elsõ meglepõdés az eladók részérõl. A Heineken innen Debrecenbe megy bringán. Az eladónak másfél óra kocsival, mi picivel többre tervezzük.
Pontban egykor indulás. A Pesti út emelkedõje lesz az elsõ, mellyel megküzdünk, de ismerjük mint tenyerünket, így nem okoz különösebb gondot, fõleg az elsõ kilométereken nem. Legnagyobb településünk, és egyben Fõvárosunk fényei a távolba vesznek, így a lámpáinkat extra fényerõre állítjuk. Irány a második legnagyobb, azaz a cívisváros.
A 31-es fõutat szélesítik már egy jó ideje, így száguldásunk 25km/h átlagtempóban merül ki. A nappali hosszú kocsisorok helyett most élvezzük a csendet, a nyugalmat és a ritkán elsuhanó korán kelõ vagy épp aludni igyekvõ autósok mindenre kiterjedõ óvatos elõzését, melyet nappal közlekedõ társaik is átvehetnének. Viszonylag lendületesen és jó kedélyûen letudjuk Maglód, Mende, Sülysáp, Tápiószecsõ, Szentmártonkáta kihalt fõutcáit miközben a hazafelé vezetõ opciókon egyezkedünk, hátha nem… de ebbe belegondolni se merünk. Nagykáta után Jászberény határában tartunk gyors pihenõt hajnali fél négy környékén, majd a hazafelé tartó fiatalok biztatása mellett haladunk át a településen. Figyelek, hátha unokaöcsém is épp most igyekszi hazafelé.
Lehel kürtjének lakhelyét elhagyva már a távolban felsejlenek a hajnal elsõ pillanati, s következik egy véget nem érõ tekerés a Jászságban. Hevesre már világosban érkezünk, de korán, mert még a pékségek is alszanak, csak a teherautó forgalom erõsödik. Dormándnál jobbra fordulunk a 33-sra, és egy közkútnál tankoljuk fel folyadékkészleteinket. Itt egyezünk meg, hogy a Jóreggelt szeletek mellé szükségessé váló reggelimmel Tiszafüredig várok. Elsõ fotók a tiszai átkelésünk alkalmával készülnek megállva egy pillanatra a hídon. Hat elõtt tíz perccel már túl vagyunk a 140. km-en. Bár még mindig korán van, hisz a boltok zárva vannak a Tisza-tó fõvárosában. A benzinkutas útmutatása alapján a piac melletti pékségben szerzem be reggelimet, melyet a szomszédos padra telepedve fogyasztok, miközben útitársam egy energiaszelettel teszi ugyan ezt.
Háromnegyed hét környékén hagyjuk magunk mögött a Tiszafüred vége táblát, s vetjük bele magunkat a számomra még ismeretlen terület, a Hortobágy sûrûjébe. Az elõzetes térképnézegetés és a közúti táblák tájékoztatása szerint innen 35 km-en keresztül lakott terület nem lesz, így magunkra és kitartásunkra vagyunk utalva. Kényelmesen pörgetve fogom elõl a szelet Süncinek, ki már le-leszakadozva adja tudtomra, nem sietünk sehova. Bõ órás tekerés után forgalomirányító tartja fel sietõs autós utazókat, s az új KRESZ-nek is megfelelõen elõre csorgunk mellettük. Kétkerekûn érkezvén a tárcsás ember továbbenged, de mi inkább négykerekû társainkkal kelünk át a Hortobágy kilenclyukú hídján. Hídról legurulva jobbra térünk, s a turisták hadára készülõdõ kofák sátrai közepette a kiszemelt közkút felé tartunk. Míg Favoritos társam megtölti kulacsát én életem eme, hídon való átkelésének pillanatát néhány fényképpel örökítem meg a mûemlékrõl. Néhány száz méterre a Hortobágy látogató központjától egy kimustrált tank állít emléket a hortobágyi tankcsatának, melyet az objektívem is megörökít. Innen ismét bõ 30 km következik települések nélkül, s a következõ már úti célunk, Debrecen lesz.
Egy röpke kisdologra állunk csak meg, és a Balmazújváros elágazásban található körforgalomban tett tiszteletköröm után nem sokkal a horizonton egy kerékpáros körvonalai tûnnek fel. A hosszú egyenesben alig-alig akarnak már fogyni a méterek, és a 200. km túllépve végre összeér Debrecen és Budapest kerékpáros közössége. A második és a legnagyobb lélekszámú vidéki város között hátralévõ bõ tucatnyi km-t a három „állat” már együtt teszi meg. A helyi viszonyok között dimbes-dombossá váló utat Sünci és Hápi kerékpárosok fogadására érkezõ Röfi, a debreceni kerékpárosok egyik vezéralakja és elõre tolt helyõrségi katonája társaságában teljesítjük, és egy közel 6 km-es gurulás után megpillantjuk fél tíz után néhány perccel Debrecen város közúti jelzõtábláját, mely mellett nem mehetünk el közös fotó nélkül. Hát itt vagyunk, megvan a táv fele és szûk 220 km.  
Az emlékkép után röpke kitérõt teszünk az egyik üzemegység bejáratához, ahol ünnepélyes keretek között a sör gazdát cserél. Röfi invitálására kis városnézés közepette a Debreceni nagytemplom tövében tartunk egy kis pihenõt, miközben tekintetünk a Fõtéren csordogál végig. Kellemes meglepetésemre házigazdánk egy igazán finom csirkepaprikással vendégel meg minket, miközben többször is felajánlja a lehetõséget, maradjunk egy éjszaka erejéig a Hortobágy fõvárosában. A felkínált lehetõséget szívélyesen megköszönve most visszautasítjuk, jelezve, legközelebb több napra jövünk. A finom ebéd és a jó társaság dacára fél egy felé ismét nyeregbe pattanunk, hogy visszatérjünk a Fõvárosba.
Hortobágy településig viszonylag gyorsan röppen az idõ és fogynak a kilométerek Röfi társaságában. A látogatóközpontnál kiderül a víz, melybõl reggel is tankoltunk nem a legjobb emberi fogyasztásra magas klórtartalma miatt és a kisnagy dolog se ingyenes. Így a vízért, dolgunk végzéséért némi forintot hagyunk a pusztán.
Rövid búcsúzás után Debrecen és Budapest kerékpáros népe külön válik és irány az unalmasan hosszú kelet, és kilométerben gazdag nyugat. Lassan a napi tekert km mennyiségemet is megdöntöm, így innentõl kezdve minden megtett méter újabb rekord. Hazafelé következõ megállónk Tiszafüred, hol egy kisközértben próbálunk ásványvízhez jutni, mely sikertelenség miatt a tópart közelében található német üzletláncban töltjük fel készleteinket. Röpke frissítõ és a készletek feltöltése után némi jeges gombóc ad felüdülést, és jöhet a következõ szakasz a tóparti bringaúton Abádszalók érintésével Kisköréig.
A vízmû elõtti strandon fogad a magyar valóság. Azon már meg se lepõdtem, hogy a gépjármû forgalom kirekesztését szolgáló sorompók mindenhol nyitva, a kerékpárút tábla sok helyen leszerelve, és sokszor le-letoltak a négykerekûek a bringás turistáknak épített aszfaltcsíkról. Tavaly csak egy kerítésbe botlottunk mikor Vírussal körbe tekertük a tavat, idén már elõtte a strandon való átkelésért is napi belépõt kell(ett volna) váltani a bringaúton közlekedõ kerékpárosnak. Pedig nem is oly messze tõle tábla hirdeti, EU-s támogatásból, a kerékpárosoknak készült a szilárd gátburkolat. Mely mára inkább autóútként funkcionál a lusta nyaralóknak és horgászoknak.
Kiskörét elhagyva búcsút intünk a Tisza-tónak is, és egy kisebb településen áthaladva hosszú de kanyargós úton jutunk be Hevesre elérve a 31-es utat. Ezen szakaszon a km-t jelzõ irányító táblák pontossága hagy kívánni valót és a fáradó vándornak ez néha már bosszúságot okoz mintsem problémát. A kisvárosban megállunk némi frissítõre és egy szendvicsre. A pultos hölgyek igazából fel se fogták, mit két viseltes arcú kerékpáros mondott nekik a napi penzumról, honnan jöttök kérdésükre. Az üzlet elõtt a járdára kitelepedve úgy befészkeltük magunkat, mint aki soha nem akar onnan tovahaladni. Itt már éreztem combomban a fáradságot, és a Jászberényig tartó 30 km-en Sünci mögött utaztam szélárnyékban. Megbeszéltük, következõ megállónk Nagykáta és onnan egy seggel haza. Nagykátáig én fogtam a szelet és igencsak néha-néha már összeszorultak fogaim egy-egy pedálfordításra.
Kátán röpke felvetésem miszerint vonatozzunk haza hamar elvetve és röpke pihenõ és némi Sünci féle svájci izomkenõcs után következett eddigi életem legszenvedõsebb 40 km-e. Minden egyes pedálfordulatnál kellemetlen fájdalom a combjaimban, mire a szám furcsa vonalba kerekedve szívtam nagyokat. Lassan de vicsorgatva fogytak a méterek és a települések. Sülyben a kagylós kútnál kulacstöltés, majd a dombság déli nyúlványainak emelkedõjével küszködve Gyömrõ érintésével ismét a 31-es út következett mely már az utolsó 5 km-t jelezte a nem mindennapi túránk vége felé közeledve. Hamarosan feltûntek a madaras multibolt fényei, és a két körforgalom után az utolsó emelkedõn, az M0 felüljáróján is átverekedtük magunkat. Innen jött az örömbringázás. Vagyis jött volna, mert a táv szellemileg annyira lefárasztott, hogy a teljesítményt még a mai napig se tudtam felfogni. Hazaérve a lépcsõk helyett rámpát kértem volna, ha lehetett volna egyet kívánni. Egy kiadós zuhany és némi vacsora után másnap vidáman de szellemileg picit fáradtan ébredtem s délutánra mintha mi sem történt volna, szaladgáltam, mint ahogy szoktam. Szombaton már a bringa is elõkerült, és azóta meg se állok….
455,3 kilométer, 22 óra 15 perc alatt Budapest-Debrecen oda, és vissza kerékpáron.