A 4 tó toura
2010.07.23.
Hápi


Kishazánk megbújik ama nagy medencében, melyet az Alpok és Kárpátok ölelnek át. Nincsenek nagy hegyeink, s nincs tengerpartunk sem. Kaptuk hát az arany közép utat néhány nagyobb dombocskával és tavacskával. Vannak hazai bringások, mint jómagam is, kik csak tekernek és
tekernek, meg tekeregnek. Többször gondolkodtam azon, de jó lenne a négy legnagyobb tavunkat körbetekerni, ha nem is egyszerre, de legalább egy éven belül. Aztán a tekergés úgy hozta, 2009 novemberére már csak 30 km hiányzott a közel 450 km-bõl. Ez a táv pedig pont egy Velencei tó kör. Neki is lódultunk november második felének egyik hûvös vasárnapján, hogy ezt is kipipáljuk. De nem tekerek ennyire elõre, mert a történet június elsõ szombatján, Siófokon kezdõdött.

Balaton kör

Lassan kilenc óra. Átmászok a kordonok között, bele a tömeg közepébe. Jó lett volna még anyu diós tésztájának maradékát megenni, meg egy kis energialöttyöt benyomni, na meg többet aludni. Hosszú volt a tegnap, de ez van, a munka az munka, meg az a kavarás a ideutazással kapcsolatban a többiektõl, nem egyszerû. De majd csak túl élem valahogy. Zsebeimet teletömtem nasival, kulacsok feltöltve, szerszámok, pótalkatrészek bent a helyükön. Jó lenne a 6:30-as idõt idén is tartani. Úgy is hûvös borongós idõt jósoltak a hozzáértõk minimális csapadékkal. Ehhez képest már most nyolc ágra süt a nap, és a hõmérséklet is szépen kúszik felfelé. Kicsit magamba pilledek, mondanám, hogy koncentrálok, de nem, csak elmerengek a versenytársak technikáján, hallgatom történeteiket, ránézésre felkészültségükön gondolkodom.
Egyszer csak eldördül a startpisztoly, melyet arról veszek észre, hogy megindul a boly a Balaton maraton, avagy a Tour de Pelso teljesítésének. Az eddig nyugvó adrenalin szintem felpörög és felveszem a tempót. Nem sietek nagyon, próbálok lazán helyezkedni, mesze még a vége és nem kellene bukásba keveredni az elején. A kétszer két sávos utat megtöltjük energiával, szinte csak az aszfalt nem szakad fel utánunk. Körülöttünk szurkolók kívánnak jó utat és hátszelet, az autósok meg meghunyászkodnak a határozott bringások láttán. Kiérünk a 7-es útra melyet a szervezõk és a rend õrei hermetikusan zárnak, autósok az árokparton, ma ez a mi utunk néhány percre. Vannak sporttársak, akik már most megállnak szerelni, defektet javítani, kisdolgot intézni, melyet néha az itt nyaralók szúró tekintete elõtt hajt végre az, kinek a szükségét hozta a rajt izgalma.
Megnyúltunk. Ez nem csak a nagyobb 40-es tempóból érezhetõ, hanem egyre több motoros, kísérõ autó próbál elõre jutni. Körforgalomban megyünk jobbról, balról, járdaszigeten át, kinek honnan esik kerékre. Eszembe jutnak a tv-s pillanatok, mikor fentrõl közvetítik az ilyen helyzeteket, s ama nagyszerû látvány mikor a kígyó egyszer csak két ágra szakad, majd ismét összeforr, bekebelezve az útjába keveredõ akadályt.
A földvári emelkedõ megérezzük, de nagyjából összezárunk utána. Fonyódon csak úgy átsuhanunk, a vasút se fogja össze a bolyt, s a frissítõ ponton se állnak meg sokan, korai még. Lassan alakulnak az edzettségnek megfelelõ bolyok és hol nõnek, hol csökkenek közöttük a távolságok. Balatonfenyves után már érzem a reggeli hiányát, és a Keresztúr utáni emelkedõn be is mászik egy banán a zsebembõl a gyomromba. Az emelkedõn lemaradva taposom a pedált, hogy bolyt fogjak de csak nem akar menni. Jobbos kanyar és irány Keszthely felé. Itt utolér néhány sporttárs, és némi görcstõl megfeszülve sikerül tartanom magam velük.
Bármennyire is fáj, a fenékpusztai frissítõnél sem idõzök, hajtok tovább. Keszthelyt most kerüljük, nem megyünk be a központba. A dimbes-dombos kerülõ meg is bosszulja, hogy arra tévedtem és egy holtponttal jutalmaz, melynek következtében le is szakadok a bolyról. De a lejtõn jönnek mások, így van kin utazni tovább. Nem szeretek másokat ennyire kihasználni, de most a felkészülésem nem sikerült tökéletesre.
Szigliget elõtti frissítõn eluralkodik rajtam a kisördög és megállok a frissítõnél. Gyors vízfelkortyintás és már próbálok is felzárkózni a bolyra. Nem sikerül. Innen kezdõdik az igazi küzdelmem a távolsággal, hisz a fél táv még hátra van. A tavalyi idõm valahol itt úszik el a kánikulában, eléhezés formájában. Innen lényegében egyedül küzdök az aszfaltcsíkon, beállva egy kényelmes de tartható haladós tempóra. Azonban minden emelkedõ küzdelem, lejtõ meg a megváltás. Katona Dani, Cseya meg még néhány ismerõs és sok ismeretlen sorstárs még mögöttem, de vannak elõttem is rendesen, így van kire várnom, van kikkel versenyeznem.
Gyorsan magam mögött tudom az oly távolinak tûnõ Badacsonyt is, és már csak a Balatonfüred elõtti görög falunál eszmélek föl, itt biz mászni kell majd. Felérve kicsit hagyom, had guruljon hû társam és innen szinte a végéig a magam ura leszek.
Almádi elõtt jön a kagylós kútnál a következõ frissítõ. Itt hosszabb idõt engedélyezek szervezetemnek, hisz az akarattyai emelkedõ elõttem van még. Itt látom, hogy Dani megelõz.
Innen néhány kilométer komoly küzdelem de felérve az emelkedõn felcsillan a remény a célba érésre. Ennek hatására eluralkodik a kimerültség és a 7-es út elõtt, egy árnyékos fa védelmében megállok néhány szemhunyásra erõt gyûjteni. Ha nem megyünk, nem érünk be soha. Ennek hatására sikerül lábaimba erõt nyomni, és lassan de biztosan, elõször csak a métereket majd a tíz, száz és végül a km-t számolva jutok a hetes útra, ahol a dimbes-dombos részek leküzdésében a táblákon szereplõ Siófok felirat segít. Az autópálya felüljárójáról jól esik a gurulás. Nemsokára ismerõs erdõs rész következik, a fõút kiszélesedik 2x2 sávosra, és a házak is megjelennek. Bal oldalt ismerõs gokartpálya, tavaly itt róttam a köröket a kis gépsárkánnyal majdnem úgy mint Kimi a forma 1-ben. Egy jobbos kanyar, balos ív, hamarosan feltûnik a víztorony és meghallom a spíker hangját. Igen, megcsináltam. Átszáguldok a célvonalon és hagyom, hadd guruljon a Trek.
Visszafordulva leadom a chipet, felveszem a teljesítésért járó sorsjegyeket, pólót és egy energizert majd, mint egy zsák huppanok le a földre a korlátnak dõlve. A Tihany-túrás társak –Hugi, Öcsike, Varanus, Nyurgusz, Miki, Luj (bocs ha kimaradt valaki)- jönnek, hogy felmossanak, de én most csak ülni akarok, még az sem érdekel, hogy tûz a nap. Lassan magamhoz térek és a fürdõ, meg a meleg hami reményében útnak indulok, hogy rendbe tegyem magam. Egy padon ülve fagyit majszolva várjuk a többieket, meg az eredményhirdetést. Befut Cseya is, ki szintén megküzdött önmagával. Varanussal közben azt latolgatjuk elinduljunk-e a gyalogtúrára, mely szükséges lenne a legnagyobb kupához a Margitásoknál. Végül a fáradtság gyõz és a kicsit megkavarodott eredményhirdetést megvárva, indulunk haza pihenni.
A küzdelem idén is megvolt, csak most nem az idõvel, hanem önmagammal, Jövõre ugyanitt.

Fertõ tó kör

Balla „Vírus” Tamással, egy hirtelen jött ötlet alapján terveztük az augusztus 20.-i hosszú hétvégét eltölteni Sopron és a Kõszegi hegység környékén. 19.-én este még nekiindultam a 20 km-es Gyermekvasút nyomában gyalogtúrának, mely már szinte hagyomány nálam ezen a napon, méltó módon készülve az ünnepre. 20.-án délelõtt még segédkeztem Tomival a Maraton klub ünnepi versenyén, majd kora délután irány haza, bringa, sátor, hálózsák be a kocsiba és irány Sopron. Fõiskolás éveimbõl emlékeztem, hogy valahol fent a Lõvérekben van egy kemping, meg is találtuk, csak már rég megszûnt. Némi tudakozódást követõen egy kutyát sétáltató úr segítségével Balfon találtunk sátorlehetõséget. Bejelentkezés után elfoglaltuk placcunkat, és megpróbálkoztunk Vírus által szerzett családi ház felállításával, mely végül az én kétszemélyes kunyhóm felverésében merült ki. Mint akik jól végezték dolgukat, nekiláttunk a vacsorának mely az otthonról hozott elemózsiában merült ki. Közben az elkövetkezendõ napokat tervezgettük. Vacsi után egy kellemes sétával és a szomszédok megismerésével töltöttünk egy kis idõt. A német kirándulók nem aprózzák, akadt olyan német nyugdíjas csoport, akik egy nyerges vontató átalakított pótkocsiján kialakított hálókamrákban töltötték az éjszakát, és buszon utazva járják a nagyvilágot. Magányosabb honfitársaik egy házaspár személyében öreg Citroen C2-es lakóautóval teszik ugyan ezt. A szúnyogok támadása elõl a sátorba és álomvilágba menekültünk, ébresztõnket a természetre bízva.
A nap már fent járt az égen mikor a reggeli után bezártuk éjszaki szállásunk és nyeregbe pattantunk, hogy a Fertõ tavat megkerüljük. Kicsit kibõvítve a kört a balfi forrás, majd a  fertõrákosi kõfejtõ és a határnyitás emlékhelyét megtekintve, a határ mentén húzódó kerékpárúton, árnyas erdõben bringázva értük el a tó körüli szõlõültetvényeket a sógoroknál. Nem bírtuk kihagyni az elsõ kerékpáros pihenõt, mely egy csapból és egy padból állt hûs fák tövében, gyönyörû kilátást biztosítva a tóra. Innen leereszkedve elég volt csak a tökéletesen kitáblázott és felfestésekkel segített túra utat követni a tó körül. A kánikula miatt többször is meg megálltunk frissíteni magunkat a nyugati színvonalnak megfelelõ kerékpáros pihenõknél, ahol fotocellás kutak biztosították, hogy ne folyjék egész nap a véletlenül nyitva felejtet csap.
Egy rétegelt fatartóból álló fahíd segítette a kerékpárosokat a patak egyik partjáról a másikra jutni és végig jó minõségû aszfalt, és elõzékeny autósok biztosították, hogy a túrázó ne rossz emlékekkel térjen haza. Néhány euróba kerülõ ebédünket Weidenben fogyasztottuk egy kellemes hûs kerthelyiséggel rendelkezõ étteremben, ahol a magyarul is beszélõ felszolgáló ajánlására egy könnyed, nagytányér méretû bécsi szelet és tányérnyi hasábburgonya biztosította a hátralévõ táv legyõzéséhez szükséges energiát. Nehezen váltunk meg a helytõl, de már délutánra járt az idõ és még volt hátra bõven. Tovább haladva a kerékpárúton faltuk a kilométereket és egy murvás, jó állapotú bio szakasszal bepillantást nyerhettünk a tó élõvilágába, melyet épített kilátók és madárfigyelõ ösvények varázsoltak színessé. Az otthon, és ezzel a határ közeledtét a bringa utat felváltó, alacsony forgalmú közutak jelezték. Csendes nyugodt településeken haladtunk. Kerékpárosoknak épített aszfaltcsíkon érkeztünk meg a határra, ahol már csak az épületek jelezték a szomszédos országba való belépést. Na meg persze a kerékpárút felezõvonalaként szolgáló természetes gyep, mely utat tört magának az aszfalton keresztül. A fertõdi kastélyt csak kívülrõl tekintettük meg, nem tûnt igazán bringabarátnak a hely. A szomszédos fagyizóban elfogyasztva néhány gombócot a lenyugvó nap sugaraival indultunk táborhelyünk felé, Ezen a szakaszon a bringa utat nélkülözve a kocsiutat találtuk járhatóbbnak. A sátorhoz visszatérve gyors tisztálkodás, majd a felismerés, hogy turisztikai szezonban este 9 órakor bezárnak az éttermek. Végül sikerült némi maradékot kicsikarni az egyik vendéglõstõl, így ha nem is jóllakottan, de nem korgó gyomorral tértünk nyugovóra. Másnap reggel korán sátrat bontottunk és terveink szerint Kõszeget vettük volna célba, azonban a bevásárlás alatt zivatarrá cseperedõ esõ és elõrejelzések hatására a másnapi Tisza-tó kör mellett tettük le voksunkat. Hazafelé még megnéztük a tatabányai Turul madarat majd az éjszakát otthon töltöttük a másnapi száraz idõben reménykedve.

Tisza-tó kör

Esõcseppek kopogása ébresztett vasárnap hajnalán. Az, amit jósaink az idõrõl ígértek meg is érkezett, s a nyugati határszélrõl közel egy napig tartott neki, hogy ideérjen. Így azon sokak közé tartozom Balla kollégával -kivel a mai menetet egyeztettük elõzõ nap reggelén még a hûség városának határában-, hogy kétszer ázunk ugyanazon esõben. Csipáim gyorsan menekülõre fogták az objektívembõl mikor is a radarképet böngészve megállapítottam, a helyzet nem reménytelen, ha nem sietünk, nem ázunk. Mivel elõzõ napról sok minden bent volt a kis zöld sportfurgonban, így a pakolással sokat nem idõztem. A ború világosodásával, vagyis a függöny mögött kelõ nap sugaraival indultam a szomszédos városba túratársamért. Pécel csendes, a nyugdíjasokat leszámítva még alvó utcáin kanyarogva haladtam elsõ célom felé. Egy pocsolya kerülése után fura, tuk-tuk-tuk hangra lettem figyelmes. Megállok, körbejárom a jármûvet, semmi. Biztos egy kavics volt a gumiba tapadva. Tovább indulva ismét hallatszik. Tomihoz megérkezve a jobb hátsó kereket jobban szemügyre véve egy kerékpár fékbetét kandikál kifelé. Mi mástól is kaphatna defektet egy bringás-autós. Tomi és egy szõkeség csodálkozó tekintete közepette gyors kerékcsere, majd kérésre egy buszmegálló és a péceli pékség érintése után továbbra is szakadó esõben, de már autópályán haladtunk kelet felé. Hatvan és Gyöngyös után Füzesabonynál a lehajtó sávból nem észak, vagyis Eger és a Bükk felé, hanem dél-keletnek, a 33-as úton folytatjuk utunkat egészen Tiszaföldvárig, ahol a szakadó esõ autós reggelire ösztönöz. Fél óráig bírjuk a bezártságot, nem tovább, ha esik, ha nem, tekerni jöttünk, a tavat körbe. Felkészül drótcsacsi és lovasa, kívül vidám hangulat, belül teng az adrenalin, hisz a jelen állás szerint 80 km ázás vár reánk.
Néhány száz méter a parti sétányon -ahol tavaly még a Tour de Tisza-tó versenyen hajráztam a cél felé- a tó irányába, és utána a gáton kialakított aszfaltcsík szolgál az elkövetkezendõ néhány órára követendõ példának számunkra. Felhajtásnál tábla hirdeti, ez a mûremek a bringásoké és néhány kivételezett gépjármûé, mely a tó és környékének fenntartását hivatott biztosítani. A nagyobb részt a sógoroknál található elõzõ tótúránkból kiindulva és a tábla alapján nyugis napunk lesz. És a remény hal meg utoljára, ami a napot illeti (a magyar valóságról késõbb), van még közel 3 órája elhúzni a függönyt.
Nyitott sorompó indított utunkra az óramutató járásával egyezõen Abádszalók irányába. Baloldalon a nyaralókat lassan felváltja az ártéri erdõ, jobbunkon néha fóliába csomagolt horgászok a fogás reményében, miközben mi egy bõ harmincas tempót diktálunk a pedálok által a km órába. Egy-egy fotó erejéig meg megállunk, majd az elsõ hajókikötõnél hosszabb idõt szentelünk eme elfoglaltságunknak. A stégre merészkedve készítünk esõs képeket a szélfútta tófelszínrõl, nádasról, ázó-fázó madarakról, magányosan ringatózó csónakokról, miközben két helyi próbálja az egyikbõl kilapátolni a vizet. Folytatva utunk egy vízügyi létesítménynél is kattintunk néhányat, majd Abádszalókkal ismerkedünk meg kicsit jobban egy rögtönzött településnézés közepette. Visszatérve a gátra kapun hajtunk át a strand területére majd az utánfutóra épített értékõrzõ megtekintése után egy újabb kapu a jachtkikötõ mellett, és irány a Kiskörei vízlépcsõ, ahol villanyrendõr szabályozza az áthajtást. Minek is? Errõl majd kicsit késõbb. A korláton sirályok dacolnak a viszontagságokkal, miközben ápolva rokoni kapcsolatokat kacsamód próbálok közelebb lopózni egy fotó erejéig, de ma nem hagyják magukat.
A vízmûtõl enyhén repedezett betonút visz be a településre, ahol tábla segíti a kerékpárost visszatalálni a vándorútra. A település túlsó végén egy hadibárka hívja fel a figyelmet a magyar valóságra és közel fél tucat tábla jelzi, a gáton négy kerék csak engedéllyel, kettõ az EU jóvoltából sár és por helyett bringaúton kapcsolódhat ki. Néhány tíz méter után egy lakattal biztosított drótkerítés oldja fel a tábla hatalmát, visszaútra kényszerítve a kerekeseket. Itt tényleg kényesen ügyelnek a strandolók nyugalmára, mert a víztükör és a lángos-büfé között átfutó kijelölt kerékpárúton kerékpáros forgalom a kerítés miatt nem lehetséges.
A kerítést aszfalton kikerülve ismét nyitott sorompó nem akadályoz tovahaladásunkban, de a szembeszél picit visszavesz tempónkból, s az esõcseppeket az izzadság cseppjei cserélik. Sarud határában hatalmas tábla hirdeti, itt biz az EU is gondoskodik a bringásokról támogatás formájában. Innen az eddigiekhez képest nyugisan telik utunk a 33-as útig, ahol véget ér a forgalommentes szakasz. Azaz csak érne, ha nem lett volna oly jelentõs mértékû eddig is a kihelyezett táblák alapján. Fõleg Abádszalókig és a vízlépcsõ környékén volt statisztikailag is jelentõs a gépjármûforgalom a tiltó táblák ellenére. Ha mind vízügyes, akkor jól álcázták magukat, csak ne tolnák le itt is oly nagy sebességgel a bringást a számára kijelölt közlekedési sávról, mint hazánkban mindenhol máshol.
Visszaérve Füredre a segítõinket visszatettük az õket szállító jármûbe és a helyi ízek irányába vitt gyomrunk. Ha már tó, ha már Tisza, akkor hal és egy kétszemélyes haltál többféle pikkelyessel és körettel a tányéron. Elfogyasztása után azon elmélkedtünk, a mintának tekintett nyugat kicsivel több, mint 300 km innen, de a Fertõ és Tisza-tó kerékpáros szempontból való összehasonlítása után egy örökkévalóságnak tûnik. Hazánkban valahogy minden az olaj körül úszik. De legalább a nap felragyogott a végére…

Velencei-tó

Ismét vasárnap, ismét reggel, de most nem hajnal csak egy hûvös, borús november végi munkamentes nap. A tervezett napi pensum 27 km, plusz az oda vissza út. 50 felett nem is oly hideg a reggel, már ami a sebességet illeti a Pesti úton lefelé. Negyed kilenckor Korival és Mikivel várakozom a sárga bank elõtt, hátha befut még valaki. Senki. Indulni kell, mert megy a vonat tíz elõtt néhány perccel kalandföldrõl. Pesti, Jászberényi, az Élessarkot levágjuk a Gitár, Kõér, Kápolna útvonalon és a Kõbányai út bringaútján érkezünk meg a Népligethez. Nem idõzünk, a parasztelosztónál átrobogunk és nemsokára már a Lágymányosi hídról gurulunk le, majd át alatta. A Budafoki útnál egy tûzcsap próbál megálljt parancsolni a bringásoknak, nem sok sikerrel. A Szerémi majd Etele út érintésével érkezünk Kelenföldre, a pályaudvarra, ahol a jegyvásárlást összekötjük némi olvadással, majd irány a peron. Tíz perc van még a vonatig, és Miki nagydologra indul, gondolván még belefér. A vonat és Miki együtt érkezik vissza a vágányokhoz, csak nem egymás mellett, hanem néhány vágány különbséggel. Hiába a biztatásunk pont lecsúszunk a vonatról. A következõig van egy óra, így marad a szellõ és a várakozás na meg a pizza felajánlás. Viszonylag gyorsan elrepül az óra, és a piros hernyón élvezzük az utazást Velencéig. Megérkezve csak az üres állomásépület fogad, turisták sehol csak a wellness szálló van teli a parkoló alapján.
Kesztyû, kabát, sisak fel, és irány a part menti út. Idõbe telik míg bemelegszünk, s Gárdony térségében a szabad strandon csodáljuk a feltörekvõ nemzedék vitorlázó tudományát. Tovább haladva a forgalommentes úton tábla jelzi a kétkerekesek helyét mely után néhány méterrel szalag zárja le az utat, így marad a széles aszfalt. Agárd után nem sokkal elérjük a hetes utat. Néhány száz méter megtétele után jobbra fordulunk egy szintén forgalommentes útra Pákozd irányába. Közben felelevenítem a tavalyi Velence 10x túrát, a zápor, a síkos aszfalt feltörlése és csak mondom, mondom. Beérünk Pákozdra, és a térkép tanulmányozása után elhagyva a települést majd a dombokkal megküzdve egy jobbos kanyarral bõvítjük a kört, a csata emlékhelyének megtekintése céljából. Az elágazás után néhány száz méterre áll egy világháborús emlékmû majd egy emelkedõ és az emlékpark, mely bejáratánál tábla tiltja a belépést, mert épp felújítják, bõvítik egy épülethalmazzal. Minket nem zavar, és a jobb oldalán található szobor fényképezésébe kezdünk, szép kilátás hiányában, a ködös idõben.
A park bejárása után visszatérünk a körútra, és Sukorón át Velencén jön egy kis kavarás. Tíz kör kevés volt, hogy megjegyezzem a jobbos letérõt, így majdnem Kápolnásnyéken kötünk ki.
A helyes irányt megtalálva végül bezárjuk a kört és a vasútállomáson várakozva egy idõsebb bácsi vált néhány szót velünk érdeklõdve napi tervünkrõl. Befut a kék angyal, s a hazautat a nyugati helyett a keleti stílust megtestesítõ „marhavagonban” töltjük, de legalább van fûtés.
Hazautunk a Népliget és Óhegy park érintésével, a sötétedõ kiserdõn át vezet a Helikopter lakópark mellé, majd mellékutcákban kanyarogva szép lassan mindenki megtalálja a maga számára megfelelõ leválási pontot.

Magányosan mászva felfelé a szokásos emelkedõn felelevendik a másik három tókör, a verseny, a szabadság, a kihívás és kitartás pillanatai, és a kerékpáron megtett 440 km. Nem nagy távok, de kényelmes vagy akár versenytempóban feledhetetlen élmény magányosan vagy akár többedmagunkkal teljesíteni a tókerüléseket.
Ha a néha már vicces magyar valóságon túltesszük magunkat, rájöhetünk, igenis van mit szeretni ezen a kis országon.